kiszállás! Így jöttünk be csütörtök kora reggel a kórházba, 5 perces fájásokkal, vérzéssel, egy ujjnyi méhszájjal. De aztán megállították még a dolgot (újra, már nem is tudom, hányadszor....).

Mégis végállomás ez a hely, mert innen egyben már nem engednek minket haza. Nem tudom, meddig lehet még húzni a dolgot, én már nehezen bírom cérnával. De itt mindenki azon van, hogy töltsük be a 36 hetet bőrkenguruban/-val, ez még két hét és három nap. Mindazok után nem tűnik soknak, amennyit eddig már kibírtunk, de mégis:amikor végig arra tréningez az ember, hogy jajj, csak 28 hetes korig, csak 30 hetesig, csak másfél kilós súlyig, csak két kilós súlyig bírjam, aztán megszülethet, akkor utána rohadt bosszantó, hogy mindezt abszolválom, és még én vagyok a szemét anya, hogy nem szívesen élek további majd' 3 hétig infúzión a kórházban... (távol Majától, a családtól)

Most épp minden oké, nem keményedek szinte semennyit, lejjebb is vetettem a gyógyszert, mert már elegem volt a kézremegésből meg a szívdobogásból, ehhez jön még a tök normális terhességi kézzsibbadás, ami péntek óta folyamatos társam, plusz az infúzió a karomban, kb. 1 m-es mozgásteret enegdve, szóval hiperkripli vagyok, rémesen idegesítő. No, de most már jobb, mert legalább nem remegek annyira. Osztályra nem tudnak feltenni, mert 50 kisbaba-kismama páros tanyázik bent az utóbbi napok frontjai következtében. 35 férőhelyes a gyerekágyas osztály, a többiek a terhespathológián meg a nőgyógyászaton vannak szétszórva. Szóval én már nem férek fel a terhespatkóra. Így megint itt tengődöm a "reptéri váróban", szülőágyon fekve egész nap, ablak nincs, az előtérben éjjel-nappal ég a villany, függöny csak átlátszó van a szobán, közben meg forgalomtól függően mászkálás van folyamatosan. Nah, szóval fárasztó és semmi kedvem itt rostokolni még 2-3 hétig.

Panasz off, végülis Samu jól van, és ez a fontos, hízik még párszáz dekát, én is majd csak megbékélek a helyzettel, és április közepe táján távozunk. Addig még nem tudom, mennyire tudok jelentkezni.