Az utolsó bejegyzésem óta pedig már eltelt 8+1, s „a hosszú hallgatásért elnézéstek kérem”, hogy egy régi kedvenc blogom címét idézzem.
Íme egy pótlólagos krónikája ennek a bejegyzésmentes időszaknak:
Jan. 21. megint elkezdek sokat keményedni – újra előkerül a jó öreg Bricanyl
Jan. 22. a harmadik szív-koponya kontroll Dr. Hajdú Júliánál, ezúttal mindent rendben talál, a múltkori volumenemelkedésnek már nincs jele, ismét a normál tartományban vagyunk, és ezzel részéről utunkra is bocsájt, több ilyen kontrollra nem lesz szükség; a keményedések nem múlnak, ezért teszünk egy látogatást Dr. S.G-nál, aki a méhszájat rendben találja, de javasol egy preventív szteroid kúrát ( a szteroid ad egy löketet a baba tüdejének éréséhez arra az esetre, ha megszületne).
Jan. 23. az évforduló… Éppen egy éve, hogy elvesztettük az ikreinket. És este kilenckor ismét az ajtóban állunk, sebtiben összedobott kórházi pakkal, mintha a sors morbid módon ismételni akarná önmagát. Maját is megviseli már, hogy időről időre eltűnök: kapaszkodik a lábamba, és mondogatja, hogy „Anya, ne menj el, anya, maradj!”. Csoda, hogy végigbőgöm az utat a kórházba?
Ismét a szokásos díszletek: szülőszoba, infúzió, az ajtó fölött óra, számolgatás, hogy hány perc telt el az utolsó görcs óta. A Bricanyl infúzió nem javít a helyzeten, a görcsök sűrűsödnek. Áttesznek magnéziumra. Ez az utolsó esélyem és a torkomban dobog a szivem minden alkalommal, amikor az óramutató közelít a következő görcs várható időpontjához: ugye, nem jön megint, ugye kicsit később lesz a következő? És szép lassan hat a szer, a görcsök ritkulnak, micsoda megkönnyebbülés! B-vel fellélegzünk, Szökést nézünk a notebookon, kaját rendelünk. Az éjféli vacsora után B. hazamegy Majához, engem meg elnyom a nyugtató, amit kaptam.
Jan. 24. Reggelre minden rendben, a pocak újra békés, a méhszáj is bírta a megpróbáltatásokat és zárva maradt. Maradok még a szülőszobán megfigyelésre. Úgy érzem magam, mintha reptéri váróban laknék, érkeznek és továbbállnak a kismamák, én meg maradok a kis pakkommal. Éjszakára felmehetnék osztályra, de mivel úgy fest, hogy ha éjszaka is minden rendben, akkor holnap mehetek haza, úgy döntök, most már nem költözöm.
Jan. 25. A szülésznők rendesek, nem háborgatnak hajnalban vérnyomásméréssel és hőmérőzéssel, kilenc után nyitom ki a szemem. Reggel még egy utolsó vizit és megkapom a szóbeli szabadulási engedélyemet, már csak a zárójelentést kell megvárnom. Egy óra körülre készül el, de B.-re még több, mint egy órát kell várnom, mire értem tud jönni. Ebéd már nem jár, B. az utolsó pillanatban ment meg az éhhalál küszöbéről, no meg a másfél órája bekapcsolt remekbeszabott VIVA tévé 100-as külföldi és magyar toplistától „Miért hagytuk, hogy így legyen?” témakörben.
Békés napok és hetek következnek, telik-múlik az idő.
Febr. 10. Betöltöm a 28 hetet! Ez egy olyan határvonal a baba fejlődésében, ahonnan kezdve már jó eséllyel egészséges felnőtt válhat belőle, ha most megszületne. Az erre a jeles napra magamnak ajándékul kinézett konferenciára nem tudok elmenni, az elmúlt napon és éjszakán lehullott minősíthetetlen mennyiségű hó miatt, de este, a másik kitűzött „ajándék”, a kádfürdő nem maradhat el, illetve nekiállhatunk a leendő babaszoba rendbetételének.
Febr. 19. Még egyszer és egyben utoljára bekukkantunk a pocakba 3D-ben. Ez most nem sikerül olyan élvezetesre, mint a múltkori, mert a fiatalember szemérmesen az arca elé tartja a kezét és biztos, ami biztos még a lepény mögé is elbújik, s ebből a helyzetéből semmilyen módon nem hagyja magát elmozdítani. Nem is sikerülnek olyan jól a képek, mint legutóbb, az arcán már nem látszódnak azok a karakteres vonások. De azért jó volt újra látni Őt, nemkülönben hallani, hogy milyen szépen gyarapszik: már 1400g! Ezúttal Maja is velünk van, de őt jobban érdekli a váróban elhelyezett traktoros kirakó, mint a képernyőn lassan mozgó narancsszín massza, ami állítólag az ő kistestvére. (Pedig amúgy rettentő nagy lelkesedéssel és szeretettel várja a pocaklakó megszületését…)
Febr. 24. 30+0! Újabb mérföldkő, mostantól már szinte biztos, hogy baj nélkül vészelné át, ha megszületne. Nagy elánnal folytatjuk a szoba berendezését.
Febr. 26. immár biztossá válik, hogy szeretett orvosom elutazik március 21-én, és 2 és fél hónapon keresztül külföldön lesz. Így nagy valószínűséggel nem tudok nála szülni. Eléggé letör ez a fordulat. Két annyira rossz szülésélmény van a hátam mögött, amelyekben mindkettőben a rossz élmény egyik oka emberi jellegű, a másik pedig magából a helyzetből fakadt. Utóbbit befolyásolni nem tudom, de úgy érzem, ahhoz, hogy valamivel jobb kedvvel fussak neki a szülésnek, legalább a tervezhető részét szeretném kézben tartani, azaz hogy a doki, aki vezényli a dolgot, legyen szimpatikus. Új orvos után kell néznem. B. kolléganője ajánl egy doktornőt, aki elmondása szerint nagyon bevált. Megkérjük Dr. S.G-t, hogy próbáljon minket beprotezsálni nála, szerencsére sikerül is.
Márc. 6. este találkozunk az új orvosunkkal. Jó sokat várunk a szülőszoba előtt, közben érkezik egy kismama tízperces fájásokkal, kisebb pocakja van, mint nekem… Mindkettőnket elfog az izgalom, nemsokára mi következünk újra. A doktornő tényleg nagyon szimpatikus, modern felfogású, nagyon hasonló hangulatban kommunikálunk Vele, mint S.G-vel, úgyhogy megnyugszom, hogy jó kezekben leszek.
Márc. 10. kórházi uh Dr. H.K-nál, a baba továbbra is rendben fejlődik, koránál kicsit nagyobb, valószínűleg már átlépte a két kilót!
Márc. 11. az új orvosom, Dr.M.R. megvizsgál, méhszájat is ellenőriz. Kicsit kellemetlen meglepetés: a méhszáj felpuhult és megrövidült, ami előjele lehet egy közelgő szülésnek, úgyhogy első körben be akar fektetni a kórházba, de aztán felajánlja, hogy ha becsszóra pihenek itthon, akkor nem kell bevonulnom. Természetesen megígérem, ha ez az ára, csak kicsit kesergek magamban, olyan jól éreztem magam ebben az utolsó négy problémamentes és aktív hétben. De legalább megvolt az eredménye: a szoba lényegében kész, a hiányzó dolgok összeszedve. Marad így is bőven tennivaló a szülés előtt, de legalább ha mégis szülök, már készen állunk a baba fogadására.
Márc. 12. másfél napja „szorgalmasan” pihenek, este 6 körül mégis erős, félóránként ismétlődő keményedések kezdődnek. 11-kor betelefonálunk a kh-ba, hogy ki az ügyeletes, és kiderül: éppen a régi és új dokim ügyel együtt! Az már csak mellékes „poén”, hogy eközben a Cerny mentőn meg E. van szolgálatban. Kell ennél jobb időzítés egy koraszülésre? De én mondom B- nek, hogy olyan fáradt vagyok és nincs most kedvem szülni. Kicsit még töprengünk, hogy mi legyen, mert félórásakat még könnyedén leállítanak, de akkor utána tuti nem engednek haza, bent rostokolhatok megint, ki tudja meddig. Ha viszont várunk és bedurvul, akkor már lehet, hogy késő lesz bármit tenni. Na, végül S.G-t sikerül elérnünk telefonon, ő azt javasolja, hogy maradjunk, kapjak Bricanylt meg vegyek be még magnéziumot. Szóval valószínűleg ő is úgy van vele, hogy ha nem áll le, akkor nem áll le, és legfeljebb szülök. A magnéziumot végül beköti B infúzióban. Jó is egy orvos a háznál! A két szer együttes áldásos hatásaként éjféltől megszűnnek a görcsök. Úgy látszik, én ilyen frontérzékeny vagyok, januárban is egy erős front idején kellett bemennünk. Lehet, hogy a következő melegfrontot már nem úszom meg…
És ezennel el is érkeztünk a jelenbe. „Rövidke” visszatekintésemet egy képpel zárom.
Samu (29+2-nél)
