B is rosszul alszik: négykor már együtt kóválygunk a lakásban.
Ötkor csomagolni kezdünk. Kényelmesen elkészülünk mindennel és háromnegyed hétkor kilépünk a lakásból.
B leadja a kulcsot A-nak, hétre megérkezik a taxi.
Az út a repülőtérre több mint egy óra, a sofőr úgy vezet, mint valami ámokfutó: gyorsan hajt, de közben csak hellyel-közzel maradunk a saját sávunkban. B-vel számolgatjuk a hátralévő perceket és reménykedünk, hogy épségben kijutunk a reptérre.
Megkönnyebbülten szállunk ki a taxiból és előadjuk a már begyakorolt számunkat: B fél kézzel a tolókocsit, másikkal a trolit tolja a csomagokkal én meg az egyik kezemmel markolom a trolin az egyik bőröndöt, hogy irányban tartsam.
Becsekkolunk, aztán kilométereket gyalogolunk kisebb részletekben, mire eljutunk a gépünkhöz. Az utolsó előtti a repülőtéren, ennél messzebb már csak egy gép áll.
Hazafelé már turistaosztályon utazunk. A repülőn teltház van.
A levegőben meg erős turbulencia, csak úgy dobálja a gépet a szél. A pilóta lejjebb ereszti a gépet egy kilométerrel, itt jobb a helyzet.
Örökkévalóságnak tűnik a két és fél óra, mire elérjük Budapestet.
A landolás érdekesen sikeredik, a talajon a gép jobbra majd balra tér ki, a pilóta nehezen hozza egyenesbe. Alaposan leizzad a tenyerem, mire biztonságos sebességre lassulunk.
Itt is a reptér legvégébe érkezünk, busz jön a géphez, hogy az épületbe vigye az utasokat. Eszembe jut az angolok egészséges önzése, hogy a saját gépeiket a legjobb helyre parkoltatják…
A gépből kiszállva egy mentőt pillantok meg, kiderül, hogy minket vártak. Kedves gesztus.
A csomagokat várva már nagyon türelmetlenül gondolok arra, hogy csupán a mellettem lévő üvegajtó választ el Majától. Murphy törvénye: a mi csomagjaink az utolsók közt érkeznek.
Végre összegyűlik minden darab.
Kigördülünk az ajtón, ott áll Maja, anyukám, anyósom és apósom.
Maja kissé meg van illetődve, mégsem mer odarohanni hozzám, de aztán csak elszánja magát és az ölembe bújik.
Kilépünk a 2B terminál kapuján és elindulunk haza.
