Hétkor B is felébred, együtt lézengünk, míg végre elindulhatunk a kórházba.
Én olyan jól vagyok, hogy simán bevállalok egy zuhanyt.
Sőt. Úgy volt, hogy délelőtt B elmegy kicsit a környékre sétálni, tőlünk egy köpésre van Európa legnagyobb bevásárlóközpontja (Westfield), megbeszéltük, hogy ha minden oké, vesz valamit a babának. Most felvetem, hogy ha a vizsgálaton minden rendben van, akár engem is eltolhatna a kerekesszékemben. B meglepetésemre nem ellenkezik.
Reményekkel és kis izgalommal telve indulunk a kórházba.
Odabent Dr.S.K. örömmel hallja, hogy éjszaka minden rendben volt: nem véreztem, nem görcsöltem. Megyünk a vizsgálóba.
Dübb-dübb, eljött az igazság pillanata.
Azt megint látom én is, hogy a túlélő látszólag jól van, de a többihez nem értek. Már nem is próbálom fürkészni Dr.S.K. arcát. Azonban, mikor befejezi a vizsgálatot, elkapunk egy félmosolyt az arcán, és ebből már tudjuk, hogy sikerült! Visszafojtott eufóriában hallgatjuk végig a szóbeli értékelést: a keringés tökéletes, vérzésnek nincs nyoma, a magzatvíz máris kevesebb, a baba húgyhólyagja is majdnem normális méretűvé zsugorodott. A méhszáj szép hosszú és zárt.
Nem tudjuk, mit is mondjunk, hogyan köszönjük meg ennek a mágusnak a munkáját.
Kihúz minket a „csávából” és kéri, hogy üljünk le kint a pultnál egy kicsit, amíg ír nekünk egy zárójelentést.
Kikóválygunk a váróba. Amíg várakozunk, próbáljuk felfogni, hogy milyen elképesztő csodasorozat történt velünk, és hogy túl annyi rémes pillanaton, bonyodalmon és szervezésen itt vagyunk, talán egyedüliként az országból, akiknek megadatott az ajándék: egy súlyos iker-iker transzfúzióból sikerrel kimenekíteni az egyik babát!
Van még egy apró teendő: Dr.G.P. megszünteti a braunülömet.
Nemsokára a zárójelentésünk is elkészül.
Mielőtt elbúcsúzunk Dr.S.K.-tól, kérünk Tőle egy e-mail címet, hogy a későbbiekben tájékoztathassuk a fejleményekről.
Az osztályról mindenki sok szerencsét és jó utat kíván nekünk.
Az utcán még mindig a történtek hatása alatt vagyunk, arról beszélgetünk, hogy péntek délelőtt vajon mennyire hittük volna, hogy öt nappal később egy londoni klinikáról sétálunk ki egy egészséges babával a pocakban…
Nagy felszabadultan indulunk sétálni (=B sétál, én ülök a székben).
Délelőtt a bevásárlóközpontban kavargunk jólesően, a gyerekeknek (Majának és a kicsinek) vásárolunk ezt-azt.
Aztán B letámaszt engem a kajáldás szekcióban egy jó adag ebéddel, Ő pedig hazaszalad a szatyrokkal.
Békésen eszegetek, figyelem az emberforgatagot. Megállapítom, hogy itt sokkal szabadosabban öltözködnek az emberek, ami nem mindig előny. Mintha mindenki kikiáltotta volna megát stylistnak, de hát sokaknak nincs ehhez ízlésük…
Az épületet is van időm tanulmányozni, nagyon tetszik. Impozáns terek, igényes anyagok, izgalmas formák, építészetileg abszolút nívós és nagyon jól használható, rengeteg benne a vásárlóbarát elem. Pl. lépten-nyomon érintőképernyős információs pultba botlik az ember (maga a pult is olyan, mint valami térplasztika), és sok helyen fogadja a megfáradt vásárlót egy-egy szőnyeges-foteles pihenősziget.
B. sokáig elmarad, taxit próbál rendelni holnap reggelre, de mindenhol foglaltak a kocsik.
Tudván, hogy még sokára jön, bátorkodom egyedül elkerekezni a mosdó irányába. Nem jutok messzire, a dolog nehezebb, mint képzeltem. Kb 50 métert tehetek meg, amikor feladom, a (nem létező) bicepszem ezt nem bírja. Legszívesebben kiszállnék a kocsiból és mennék gyalog, magam előtt tolva a verdát, de hát hogy nézne az ki? Nem vállalom be a kiszállás kínos pillanatát (utána már senki nem tudná, hogy a szék valójában az enyém).
Megállok a mozgólépcső aljánál és ott várom tovább B-t. Közben persze megint mindenkinek útban vagyok, nem tudok a hátam mögé nézni. Nem könnyű kerekesszékesnek lenni.
Végre visszaér B, sikerült taxit szerveznie.
Vesz magának két szendvicset és elindulunk egy mini városnézésre.
A Westminsterig megyünk metróval. Átsétálunk a Westminster hídon, felülünk a London Eye-ra. A Hungerford hídon megyünk vissza az északi partra, onnan kis kerülővel a Trafalgar téren keresztül sétálunk vissza a metróhoz.
Lassan megyünk, így mire átérünk a hídon, már besötétedik. Nagyon hangulatos a kivilágított, ünnepi város a sok emberrel, utcazenészekkel. Ha nem hiányozna annyira Maja, akkor ez is egy hangulatos karácsonyi program lenne. De hiányzik. És hát az igazi mégis az, amikor az ember otthon időzik a családjával, fát díszít és mézeskalácsot süt.
Hazafelé még begurulunk egy közértbe vacsorát venni.
Szenteste van.
A karácsonyi vacsoránk a hazafelé vásárolt bolti káposzta- illetve tonhalsaláta, amiket az íróasztal mellett eszegetünk. Nem valami ünnepi a hangulat, mi mégis úgy érezzük: az utóbbi napok történéseit tekintve ennél jobb karácsonyunk már nem is lehetne, és megkaptuk a legszebb karácsonyi ajándékot a pocakomban mocorgó egészséges baba személyében.
Felhívjuk Maját, nehéz sírás nélkül megállnom a Vele való beszélgetést. Már nagyon vár minket haza, folyton a repülőt hozza fel, ami leszáll majd és rajta lesz Apa és Anya, és hogy ő majd nagyon fog rohanni hozzám. Már alig várom, jó, hogy nem maradunk 28-áig. Egy másik nagy ajándéka a beavatkozásnak, hogy nem a kórházba kell visszamennem Magyarországon, hanem épülgethetek otthon. Dr.S.K. csak arra kért, hogy pihenjek és lehetőleg ne én menjek bevásárolni, de nem kell egész nap feküdnöm.
Éjszaka megint nem sikerül aludni. Minden alkalommal, mikor egy kis szendergésből felébredek, azt hiszem, hogy már biztosan hajnalodik. De nem, még mindig csak két óra, három, fél négy.
