Ismét Nagy Nap virrad fel, ez már az igazi, a végső Nagy Nap. Számomra már az is csodaszerű, hogy idáig eljutottuk.
Fél tízre kell mennünk a kórházba. Háromnegyed nyolckor elered az orrom vére, egy órát szorongatom, mire az utolsó pillanatra eláll a vérzés és felöltözhetek, elindulhatunk. A-val a kapunál találkozunk. Hármasban sétálunk a kórházig.
A másodikon van a „Fetal care” osztály. A hely olyan, amilyenre kb. számítottam: tiszta, szép, korszerű. Az orvosok és az asszisztencia végtelenül kedves. Nem rohannak (nem kell rohanniuk), nem rosszkedvűek, nem nyomasztják őket anyagi gondok. És nem angolok. Egyetlen angolként Sheila képviselteti magát, ő intézi az adminisztrációt. Amíg ők B-vel elvonulnak, minket A-val egy irodába vezetnek, hogy ott várakozzunk. A. kedvesen bíztat és próbál nyugtatni. Amíg B távol van, beszélgetünk a kinti életről, munkáról. Hatalmasak a különbségek, nem csodálom, hogy nehéz innen hazamenni. De letelepedni sem könnyű, távol a rokonoktól, barátoktól.
Visszajön B, hármasban várakozunk tovább.
Viszonylag sok idő elteltével jön egy tipikusan indiai kinézetű férfi: nem túl magas, szikár, bajuszos. És nagyon kedves. Átkísér minket egy vizsgálóhelyiségbe, ahol felveszi a kórtörténetemet. Ultrahanggal megnézi a babákat is, a szokásos méreteket leméri, végignézi a szerveket, végtagokat. Ő nem mond nekünk semmit az állapotunkkal vagy az eljárással kapcsolatban, ezeket majd Dr.S.K-tól fogjuk megtudni. A vizsgálat közben meg is érkezik Ő, átveszi az ultrahang fejet és részletesebb vizsgálódásba kezd. Rengeteg helyen ellenőrzi a véráramlási viszonyokat. Az arca végig rezzenéstelen, próbálok, de semmit nem tudok leolvasni róla. A vizsgálat végeztével még kérdez egy-két dolgot, aztán töltőtollat ragad és a vizsgálóasztal cserélhető papírtakarójára széles mozdulatokkal felvázolja a méhemet és benne a babák elhelyezkedését. Na, nem grafikusi minőségben, csak pálcikababákkal, nagyon egyszerűen. Aztán az iker-iker transzfúzió besorolási stádiumait kezdi el taglalni. Először római számokat ír, egytől ötig. Az egyes a legkevésbé súlyos állapot, az ötös stádiumban a vizsgálatkor már egyik baba sem mutat életjelenséget. Elkezdi részletesen taglalni, hogy az egyes stádiumra mi a jellemző, és ez esetben mit szoktak tenni. Ugyanezt a rendszert alkalmazza a többi stádiumra is, a beavatkozások módja és mértéke egyre durvább, és az esélyek is változnak a kedvező kimenetelt illetően. Próbálunk közbekérdezni, hogy mi melyikbe tartozunk, de nem árulja el, rendíthetetlenül végigmegy az összes stádiumon. Én a harmadikba tippelem magunkat, de esz a frász, hogy Dr.S.K. a 4-es kategóriába fog sorolni minket. Aztán nagyon meglepődöm, mikor a végén a római kettest karikázza be. Még inkább, mikor elmondja, hogy ők itt ebben a stádiumban sokszor nem is csinálnak semmit, csak szoros kontroll alatt tartják a pácienst és szükség esetén amnionredukciót végeznek, mert 50% az esély arra, hogy a probléma magától megoldódik, a transzfúzió visszafejlődik. De megegyezünk abban, hogy szinte biztos, hogy mi a másik 50%-ba tartoznánk, tekintve hogy milyen hirtelen és gyorsan alakult ki a jelen állapot, illetve az amnionredukció óta eltelt nem egész 48 óra alatt is majdnem teljesen visszaállt a pocakom csapolás előtti mérte. Ráadásul nem is lenne lehetőségünk huzamosabb ideig ittmaradni. A harmadik stádiumtól kezdik alkalmazni a lézeres eljárást, melynek során elégetik a problémás összekötő eret. Így megmenthető mindkét baba. A túlélési esélyek: 50%, hogy mindketten túlélnek, 70%, hogy legalább egy túléli, 20-30%, hogy mindketten meghalnak, 5%, hogy a beavatkozás után valamikor a terhesség további részében újra fejlődik egy összekötő ér és a probléma visszatér, 7-9%, hogy a beavatkozás nyomán valamelyik baba valamilyen mértékű agykárosodást szenved. A lézeres eljáráson kívül a másik beavatkozási lehetőség a rádiófrekvenciás ablálás (RF). Ebben az esetben az egyik baba köldökzsinórjában rádióhullámokkal keltett hő segítségével elégetik az eret. Így a lezárt köldökzsinórú baba biztosan feláldozásra kerül, ezzel azonban a probléma véglegesen megszűnik, és a másik babának 90% esélye van arra, hogy túléli a beavatkozást. Erre az esetre is igaz az agykárosodás veszélye, de mértéke kisebb, mint 5%. Mind a lézeres, mind a rádiófrekvenciás beavatkozásnál fennáll a fertőzésveszély, hiszen tűt és eszközöket vezetnek a méhbe a hasfal, a méh és a burok átszúrásával. Ez körülbelül 5% kockázatot jelent, és a beavatkozás után 4-6 hétig áll fönt a veszély.
Elmondjuk a dokinak, hogy mi már a rádiófrekvenciás eljárásra elszánva és amellett döntve érkeztünk ide. Bólint, mégis arra kér, hogy szánjunk újabb 25-30 percet a végleges döntésre, beszéljünk át újra mindent kettesben.
Visszasétálunk hát az irodába, kézben a papírral, amire a doki rajzolt és írt, s az orvos magunkra hagy, becsukja az ajtót maga mögött.
A fél óra alatt újra megegyezünk abban, hogy egyrészt a lézeres eljárásnak sokkal nagyobbak a kockázati értékei, másrészt pedig egy már sikertelen ikerterhességgel a hátunk mögött nagyobb esélyt látunk egy egyes terhesség kihordására, és sokkal szívesebben választunk egy (szinte) biztos babát, mint két bizonytalant, akikkel valószínűleg újabb sokhetes/-hónapos kórházi ápolás, felügyelet várna ránk, amit Maja bizonyosan megsínylene valamennyire.
Nehéz persze a végleges és végzetes ítéletet kimondani az egyik baba feláldozására. De a szemünk előtt az a 90% lebeg, amely az egyik kisfiunk egészséges, időre történő születését ígéri.
A félóra leteltével kopog és belép Dr.S.K., és kérdezi, hogy döntöttünk. Mondjuk, hogy maradunk az RF-nél. Papírokat is hozott magával. Erre ismét felírja a választott eljárás kockázati értékeit, kéri, hogy olvassuk át a papír többi részét, és ha egyetértünk és elfogadjuk a leírtakat, akkor írjuk alá.
Öt perc múlva visszajön a papírokért. Szól, hogy elkezdik előkészíteni a beavatkozást, mi addig várjunk itt, nemsokára érkezik egy kolléga, aki betesz nekem egy braunült, vért vesz és antibiotikumot ad.
Amikor újra egyedül maradunk, rábeszéljük A-t, hogy nyugodtan menjen haza, hiszen itt ül velünk már fél tíz óta és ez a pihenőnapja. A többször visszakérdez, hogy biztosan boldogulunk –e innentől egyedül és mikor mondjuk, hogy igen, még a lelkünkre köti, hogy ha bármi gond adódik és kell a segítség, feltétlen telefonáljunk Neki. Meglepődöm, mikor mondja, hogy vacsorát fog főzni nekünk és kérdezi, van –e valami kívánságom. Kis gondolkodás után tésztát rendelek. Megköszönjük a segítségét, Ő sok szerencsét kíván nekünk és az otthon, közösen elköltött vacsora képével bíztat kitartásra.
Kettesben maradunk az irodában. Nagyjából háromnegyed óra elteltével érkezik a bajuszos indiai, egy vesetállal a kezében. Elképesztő lassúsággal bontogatja a fecskendőket, tűket, csak semmi kapkodás, mindent nagy megfontolással végez. Számunkra ez kicsit megmosolyogtató, de valószínűleg Ő ilyen precíz, megfontolt ember. Beköti a braunült, leveszi a vért, benyomja az antibiotikumot, mindeközben vagy ötször bocsánatot kér. Amíg a karomon dolgozik, én a névtáblájáról próbálom kibetűzni és memorizálni a nevét. Nem könnyű, csak az olvasásnak háromszor futok neki.
Innentől már nem kell sokáig várakoznunk. Jön egy hölgy tetőtől talpig száriban, mindig lehet tudni, merre jár, mert a számtalan lánc, karkötő, tallér csörög, csilingel, ahogy lép.
Átkísér minket abba a helyiségbe, ahol a vizsgálat is zajlott, úgy tűnik, egyben ez lesz a beavatkozás helyszíne is. Átveszem a kórházi hálóinget, aztán a száris és egy ázsiai nő elkezdik betologatni a kocsikat, tálcákat a szükséges műszerekkel, a falon lévő fiókokból előkerülnek a kesztyűk, steril lepedők, satöbbi.
Felfektetnek az asztalra, a combomra két öntapadós fém tappancs kerül, a lábaim közé pedig egy összetekert törülköző, hogy véletlenül se alakuljon ki vezetés az elektródák között.
Megérkezik Dr.S.K. is, beöltözik, bemosakszik. A hasamat lemossa és beállít a megfelelő pózba. Ez közel nem olyan kényelmes, mint a csapoláskor, lényegében hanyatt fekszem, egy picikét jobb oldalra fordulva. Nagy, a szélükön öntapadós steril lepedőkkel teljesen körbetakarja a műtéti területet, a felsőtestemet takaró az arcomat is lefedné, de visszahajtogatják annyira, hogy épp levegőt kapjak. Elég közel kerül az orrlukamhoz, így nem jár olyan jól a levegő az orrom körül, kezdek félni, hogy esetleg megint elájulok. De összeszedem magam és arra gondolok, hogy az egész csak fél óra, annyit kibírok. Figyelek, hogy hosszú, mély levegőket vegyek. Várom, hogy kezdődjék már a művelet, a szívem erősen kalapál. De még tartanak az előkészületek, bejön és beöltözik a bajszos indiai Dr.G.P is. Állítgatnak az uh készüléken, sokat bütykölnek a „Rita” nevű géppel, ez fogja a rádióhullámokat biztosítani, ezzel vagyok összekötve a combjaimon keresztül. Olyan, mint egy régi típusú írógép, csak ezen a billentyűk helyén sok kapcsoló és jelzőfény van. Valami nem stimmelhet, mert már mindenki a Rita körül sürgölődik és hevesen diskurálnak. Kiderül, hogy valahogy az elektródák kábelvégei, a hosszabbító és a gép csatlakozói nem kompatibilisek, az elektródák ugyanis most először egy másik cégtől érkeztek. Dr.G.P. és a száris hölgy elmennek felkutatni a raktárakat és szomszédos helyiségeket, hátha van még egy maradék készlet a régebbi szállítmányokból. Vaskos tíz perc telik el, de nem térnek vissza. Dr.S.K. bosszúsan letépi magáról a kesztyűt és kiviharzik. Még húsz perc telik el. Én elvesztem a türelmem: a steril lepedő rossz szagú és levegőt sem kapok tőle, a derekam hasogat a kényelmetlen póztól és semmi információm, hogy már csak két percig vagy még fél óráig kell így feküdnöm, mielőtt egyáltalán belekezdenénk az egészbe. Kiborulok. Az ázsiai nő szól, hogy nyugodtan forduljak oldalra. Nem megy, mert a ragasztós lepedő lelógó része az ágyhoz ragadt, így moccanni sem tudok abba az irányba, amerre fordulhatnék. Vergődöm mint egy befogott madár, mikor Dr.S.K. visszajön. Próbál segíteni, de nem tudom angolul elmagyarázni, vagy legalábbis nem értik, mi a bajom. Végül magyarul mondom el és B fordít. Dr.S.K. leszedi rólam a lepedőket, mert úgysem találtak másik elektródát, úgyis újra kell majd sterilezni, ha valahogy mégis megoldódik a probléma. Oldalra gördülök és jól kisírom magam. Nyilván túlreagálom a dolgokat, de a stressz, a bizonytalanság, az éhség és a hosszú várakozás (ekkor már talán fél négy körül járhat az idő) ezt hozza ki belőlem. Lassan visszatér a száris és Dr.G.P. is. Nem tudom, melyikük elméjében gyúlik a szikra, hogy próbálják meg az elektródát a hosszabbító nélkül, közvetlen a Ritába dugni, de a lényeg, hogy kiderül: a megoldás ennyire egyszerű. Végre sínen vagyunk, vissza a műtéti pozícióba, újabb lemosás, új steril lepedők, kezdődhet a műsor! Ez a „kis” közjáték legalább arra jó volt, hogy ne féljek a kezdéstől, hanem örüljek neki. A fájdalom pont olyan, mint az amnionredukció esetében, nem is váratlan, hiszen a művelet ugyanaz: lokális érzéstelenítés és egy tű bevezetése a méhbe (ezen a tűn keresztül vezetik majd be a rádióhullámokat továbbító eszközt). Szerencsére B itt is bent lehet velem és megint eltörhetem az ujjait. A legkönnyebb rész az első negyed óra a tű bevezetése után, mert a fájdalmon már túlvagyok, még hat a lokál és még bírom a fekvést. Az arcom pont az uh gép képernyője felé néz, de én inkább a lámpákat tanulmányozom. Csak néha, lopva pillantok a képernyőre, akkor is szándékoltan üres fejjel, gondolatok nélkül, mintha absztrakt mozgóképet néznék. Nem szabad belegondolnom, mi történik éppen. Látom a tűt, látom a babát, de nem gondolok a kettő kapcsolatára. Lassan kimegy a lokál hatása, megint érzem a tűt magamban, kicsit fáj, de nem vészes, inkább kellemetlen. Egy ideig bírom még. Már fészkelődnék, mikor szólnak, hogy lényegében kész vannak, de csinálnak „még egy ciklust”, a biztonság kedvéért. Gondolom, még egy plusz égetést, hogy biztosan lezáródjanak az érpályák. A beavatkozás közben sűrűn „átnéznek” a másik babára, ilyenkor én is figyelem a képernyőt, látom, hogy dobog a szíve, és nagyon aktívan mozog.
Mikor már nagyon fáj a derekam és a tű is jobban fáj, kérdezem, hogy mennyi van még. Mondják:”5-6 perc”.
„És most?” „Még 3 perc”.
„Mikor van vége?” „1 perc”.
Tű kihúz, egy utolsó éles fájdalom, és vége!
Óriási megkönnyebbülés, boldog vagyok, hogy túlvagyunk a beavatkozáson. Kiszabadítanak a lepedők alól, oldalra gördülhetek, a team lebontja a „díszleteket”. A biztonság kedvéért mégis bent kell maradnom éjszakára. B szól A-nak, hogy a vacsorából sajnos mégsem lesz semmi. A. nem adja fel: be akarja hozni nekünk az időközben már elkészült vacsorát.
Áthoznak egy másik ágyat, arra át kell avászkodnom. A beavatkozás helye sokkal jobban fáj, mint a csapolásé. Ígérik, hogy mindjárt bekötnek egy infúziót és abban lesz fájdalomcsillapító is. Áttolnak az őrzőbe, az ázsiai nő sürgölődik körülöttem, beköti az infúziót.
Kapok két kúpot,az egyik progeszteron a görcsök ellen, a másik indometacin.
B-nek odatolnak egy fotelt az ágyam mellé. Kettesben maradunk. A fájdalomcsillapító elég lassan kezd hatni, de ha lassan is, azért múlik a fájdalom. A pocak rendben, nem keményedik.
Egy óra múlva fogják csinálni az első ellenőrző ultrahangot.
Fekszem, várunk, reménykedünk. A kis túlélő szerencsére sokat mocorog, ha kimarad öt perc, már kerülget a frász
Az óra leteltével Dr.S.K. érkezik, kérdezi, hogy hogy vagyok. Mondom, hogy jól.
Itt is van két ultrahang gép, úgyhogy csak át kell feküdnöm a vizsgálóasztalra. Torkomban dobog a szívem, ahogy az orvos a vizsgálatot végzi, áramlásokat néz. Próbálok megint az arcáról olvasni, de szokás szerint nem lehet. Igazi pókerarc az ipse.
Annyit én is látok, hogy a megmentett baba mozog, tehát él. A vizsgálat végeztével Dr.S.K. jó híreket közöl: a megmentett baba állapota jó, a keringése egyelőre rendben van. Kérdezi, hogy hol lakunk itt Londonban. Mikor megtudja, hogy 200 méterre az osztálytól, a kórház területén, megváltoztatja a döntését és hazaenged minket éjszakára. Elmondja, hogy holnap reggel kilencre kell visszajönnünk egy újabb ellenőrzésre, de ha addig bármi történne, rögtön jöjjünk. Kevés vérzés előfordulhat, de ha nagyobb mennyiség lenne vagy felmerül a gyanú, hogy a magzatvíz folyik, akkor azonnal vissza ide. Még maradhatunk az őrzőben, amíg elég erősnek nem érzem magam a hazamenetelhez. Az eseménytelen éjszaka reményében elbúcsúzunk.
Amint az orvos kilép, már meg is érkezik A a vacsorával. Elmondjuk Neki, hogy micsoda pech: épp most engedtek mégis haza. Sebaj, mondja, és már veszi is elő a tésztát: carbonara spagetti, jó sok hússal, a kedvencem! Hálásan esem neki a házi kosztnak, már nagyon hiányzott az ilyesmi. Innivalót is hozott. Az almalé 100%-os, de nem ám olyan, mint az itthoni 100%-osak, hanem mint amikor almás pitét sütök és a reszelt almából kinyomkodott levet összegyűjtöm. A. nem sokáig marad, nem akar zavarni.
Eszünk, telefonálunk és üzenünk az otthoniaknak, aztán nem sokkal később úgy döntök, hogy most már elindulhatunk.
Még kapok egy Anti-D injekciót, mert RH neg. vagyok.
Felöltözöm, és B hazatol a tolókocsival.
Otthon eldöntjük: mégsem maradunk 28-áig, ahogy terveztük, inkább hazamegyünk holnapután, ha a holnapi uh-n minden rendben.
Nézzük a repülőket, a Heathrow-ról nincs holnapután gép, csak a Gatwickről. Végül a fél tízes Malév járatot választjuk.
Aztán már nem sok mindent csinálunk, hamar villanyt oltunk mert mindketten kimerültünk.
Pillanatok alatt elnyom az álom, de csak negyed háromig alszom, utána nem tudok visszaaludni. Nem az aggódástól, mert a baba megnyugtató módon mozgolódik odabent és görcsök sincsenek, egyszerűen csak nem megy az elalvás.
Reggel hétig még egyszer fél és egyszer egy órát sikerül aludnom.
