Felvirrad a Nagy Nap (végre, azt hittem, már sosem lesz vége az éjszakának). Megkezdődhet a menetelésünk a cél felé, ami egyelőre nagyon távolinak tűnik, az odáig vezető út teli van buktatókkal.
Délelőtt bejön hozzám a dokim, ellenőrzi a méhszájamat. A torkomban dobog a szívem, amíg várom az ítéletet. Szerencsém van: a belső méhszáj zárt, a külső ugyan picit nyitott, de ez normális már szült nőknél. Az első vizsgán átmentünk…
A dokim elmondja, hogy a beavatkozást császáros műtőben, műtéti készültségben végzik, hogy ha komplikáció lép fel (placentaleválás), azonnal meg tudjanak császározni. Emiatt 9-től nem ehetek. Négykor kezdődik majd a csapolás, valamivel négy előtt fognak jönni értem.
Vánszorognak a percek. Már a bordáim is sajognak a mellkasomba nyomuló rekeszizom miatt. Újra begörcsöl a combom felett, a vizitre érkező orvos szerint ez nem a húgyvezeték, hanem az egyik méhszalag. Nem bírja a pocak gyors növekedését.
Este még azt terveztem, hogy amikor B bejön délelőtt, az Ő segítségével lezuhanyozom, hajat mosok. Mire megérkeznek Majával, már ezt sem tudom bevállalni, inkább fekszem.
Egyedül maradok. Telik-múlik az idő, éhes vagyok, ideges vagyok.
Kettő körül megint begörcsöl a méhszalag. Arra gondolok, hogy ha meglesz az amnionredukció, végre megszűnnek ezek a görcsök.
Fél négykor jön a nővér, hogy elkísérjen a szülőszobára. Nagyon szedi a lábát, én próbálom követni, de nem igazán sikerül. Szabadkozom, hogy nem tudok gyorsabban menni, a nővér megnyugtat, hogy semmi baj, nem is várja el senki, mégsem lassít. A lift a legjobbkor mondja be az unalmast. Lépcsőzni kell, még szerencse, hogy csak lefelé. Megérkezünk, Dr.S.G. már ott áll, és meglepődik, hogy gyalog érkeztem. Az egyik szülésznő (vagy nővér?) bevezet a műtőbe, beköti az infúziót. Lassan beszivárognak a résztvevők: először a dokim, aztán B érkezik és végül Dr.H.K. is megérkezik Dr.B.J-vel. Én kábé „bocsánat hogy élek” módon érzem magam, az ő arcukon viszont nyoma sincs kényszeredettségnek vagy méltatlankodásnak, hogy így „berángattuk” őket a szabadnapjukon, pláne ünnepkor. Kedélyesen folynak az előkészületek a művelethez, itt nem szokott ilyen beavatkozás történni, úgyhogy nem megy csettintésre a hozott, a kért és a rendelkezésre álló eszközök kalibrálása, egymáshoz csatlakoztatása. Az orvosok között már bejáratott a kapcsolat, és B is részben kollégaként van jelen, így szinte családias a légkör, jól elviccelődnek azon, hogy a vákuumcsőként működő elvezetésre sűrített levegő van írva. Kérem Tőlük, hogy ha lehet, inkább lecsapoljanak, mint még jobban felfújjanak. Dr.H.K. (és én is) kicsit aggódik, hogy fogom –e bírni a hosszú beavatkozást úgy, hogy lényegében nem mozdulhatok meg. Próbáljuk megtalálni azt a pozíciót, amely nekem is bírható huzamosabb ideig és Ő is tud dolgozni. Lassan összeáll minden, és belevágunk. Illetve belémszúrnak. Szokás szerint nyüszítek még a lokális érzéstelenítéstől is. Erősen szorítom B kezét, nem is tudom, mi lenne, ha nem lehetne ott velem. A rendes tű bevezetése újabb fájdalom, de hamar megvan és indulhat a magzatvíz leeresztése. A beavatkozás majdnem folyamatos ultrahang kontroll alatt történik, úgyhogy ez jó figyelemelterelő nekem, nézhetem a nagyobbik babát, aki igen aktív. Rákérdezek, hogy nem sértheti –e meg magát a tű hegyével, de Dr. H.K. megnyugtat, hogy nem. Sőt, elmesél egy történetet, hogy az egyik ilyen beavatkozása során az adott baba megmarkolta a tűt és szabályosan megpördült körülötte, mintha rúdtáncot lejtene! Hát, a mi magzatunk ezt nem produkálja, de azért erősen érdekli az eddig érintetlen világába behatoló új elem: lökdösi, markolássza a tűt. Sajnos, ahogy a lokál hatása elmúlik, már fáj a tű jelenléte, és pláne annak minden kis moccanása, így annyira nem esik jól a gyermek vicceskedése. Dr.H.K. a művelet másfél(?) órája alatt próbálja teljes mozdulatlanságban tartani a tűt, mindössze egyszer kér pihenőt, ezalatt Dr.B.J. veszi át a feladatot. Próbálják egy gézbucival kitámasztani az eszközt, de ahogy csökken odabent a folyadék mennyisége, a tű szöge folyamatosan változik, és ezt folyamatosan korrigálni kell. Sajnos egy idő után teljesen eltűnik a képernyőről a tű vége, emiatt drasztikusan meg kell változtatni a tű szögét. Ezt a kb 15 másodperces műveletet végigóbégatom, mégsem kapok ki érte, sőt, Dr.H.K. még sajnál is. Ennek a nőnek aranyból van a lelke!
Az orvosok beszélgetéssel múlatják az időt. Próbálok én is elvonatkoztatni a helyzettől, illetve néha kicsit megmozgatni a lábujjaimat, hogy ne zsibbadjanak annyira a lábaim. B elmondja Dr.H.K.-nak, hogy időközben kiderült: a káliumos történet egy kétpetéjű ikrekkel terhes nővel esett meg, ezért maradt életben a másik baba (hiszen a kétpetéjűek között semmilyen keringési összeköttetés nincsen).
Két és fél liternél járunk, amikor aktívkodni kezd a méhem, egyre többször keményedik be. Még legalább ugyanennyi fölösleges magzatvíz van a baba körül, de az utazás vállalhatóságához már ennyi nyomáscsökkentés is elegendő, illetve én is kezdek a tűrőképességem határához érni, így Dr.H.K. a művelet abbahagyása mellett dönt. Megkönnyebbülök, mikor vége. A dokim maximumra veszi az infúzióban a görcsoldó adagolóját, Dr. H.K-ék összepakolnak, és lassan mindenki elbúcsúzik. Ígéretet teszünk Dr.H.K-nak, hogy tudatjuk majd Vele is, hogy hogyan alakultak a dolgaink.
Kettesben maradunk a műtőben, várjuk, hogy múljanak a görcsök. Talán egy óra telik el, vagy kicsit több, mire végre megnyugszik a méhem és ezzel párhuzamosan mi is: megúsztuk a lepényleválást, a szülés beindulását, szabad az út Angliába!!!!!!!
Még vagy egy órát eltöltünk ugyanott, fokozatosan csökkentve a görcsoldó mennyiségét. Közben eszünk egy kicsit, telefonálgatunk, beszélgetünk, wordben írok egy nagyjábóli listát, hogy B milyen ruhákat csomagoljon nekem. Interneten rituálisan lefoglaljuk a repjegyet (éljen a mobil net!). Nevetünk a pocakomon, hogy milyen picike lett. Amikor már zéró görcsoldóval is rendben vagyok, kapok egy szubkután Bricanylt és B feltol az ágyamhoz tolókocsiban. Zuhanyozni most sem lehet, és tudom, hogy reggel sem tehetem meg, hogy 5-kor csobogtatom a vizet a fürdőben, miközben 5 kismama próbál aludni a zuhanyzó közvetlen szomszédságában. Már most bele kell nyugodnom abba, hogy ronda, zsíros hajjal utazom. Talán menni fog, gondolom, és jól kinevetem magam magamban, hogy ebben a helyzetben képes vagyok ilyesmin problémázni.
Fél tizenegy van, mikor B hazaindul. Én fekhetek, Rá viszont vár a csomagolás, a kis- és nagykutyák ellátása (éppen egy 8 kölyökből álló almunk van Margit kutyánktól), az utolsó simítások az utazás előtt. Egész éjjel nem alszik.
