Fél hatkor ébredek. Pisilek, cicamosdok. Háromnegyedre megérkezik B. Tempósan pakoljuk a kórházban felgyülemlett holmit, szortírozva, hogy mi kell Angliába, mi nem, mi jön fel a repülő utasterébe velünk. Már épp indulunk, mikor eszembe jut, hogy nem fésülködtem meg. A fésűm valamelyik táskában, B már nem veszi elő. Oké, nem csak zsíros lesz a hajam, hanem kócos is. A nővértől megkapom az elbocsájtó Bricanylomat. A továbbiakra szóló adagok már be vannak tárazva B táskájába, egyet megpróbálunk majd felkönyörögni az utastérbe. Elindulunk a „remény országába”, és én megkezdem ideiglenes tolókocsis létemet.
Ezt is B szervezte: egy ismerőstől kérte és kapta kölcsön.
Az autóúton mindössze egy keményedésem van, amúgy a méhem békés.
Időben érkezünk a reptérre, van egy kis káosz a sztrájk miatt, de ez nem annyira a felgyülemlő, csekkolásra várakozó utasok, hanem a felállított szalagkorlátok számában mutatkozik meg. Ez különösen rosszul jön nekünk, mert amúgy is nehézkesen evickélünk a tolókocsimmal és a két gurulós bőrönddel (a maradék apróbb cuccok az én ölemben tornyosulnak). B rohangál, mint pók a falon, engem rendre le kell „támasztania” valahol, hogy elmenjen a lefoglalt jegyért, átálljon az autóval, stb. A tolókocsiban kicsit úgy érzem magam, ahogy Ivan Ilijics érezhette: a körülöttem sürgölődő embertömegnek útban vagyok, kinézetem és állapotom miatt sajnálattal vegyes undorral néznek rám. Lehet, hogy paranoiás is vagyok egy kicsit…
Cserébe viszont a személyzet maximálisan segítőkész, mindenhol előrevesznek, átengednek. Még az injekciómat is felengedik az utastérbe.
Átjutunk az átvizsgálásokon, újságot, szótárat veszünk (az otthoni kis- és közepes szótárunk valahogy felszívódott). Én még elmegyek a mosdóba, és már kezdődik is a beszállás. Egész a repülőgép bejáratáig mehetünk a tolószékkel.
Utálok repülni, rettegek a lezuhanástól. Felszállás előtt próbálok arra gondolni, hogy hány és hány repülő repked nap mint nap, mégis alig zuhan le belőlük egy-egy. Igazából a dolog végletessége zavar: ha gáz van, akkor nagy gáz van és szinte biztos a halál. Átkozzuk magunkat, hogy a NatGeón annyi légikatasztrófa-boncolgató dokumentumfilmet nézünk. B is utál repülni. Ehhez képest a repülőút nagyon simára sikeredik, a pilóta ügyesen intézi a fel- és leszállást, és odafönt sincs nagy turbulencia. Meleg reggelit kapunk (business class, hogy legyen elég helyem kinyújtózni). A kávé viszont rémes, biztos ez az angolok bosszúja, amiért nem teát kértünk.
A Heathrow-ra érkezünk, régi ismerősként üdvözlöm az 5-ös terminált, amelynek ismerem a csomagszortírozó rendszerét, tudom, hogy milyen szerkezetű beton van a gépünk kerekei alatt és láttam az irányítótornyot átköltözni az építés helyszínéről a végleges helyére a repülőtér közepén. Nem voltam építésvezető az építkezésen, csak sokat feküdtem az utóbbi egy hónapban, és ilyenkor az ember mit csinál? Olvas, internetezik és ismeretterjesztő csatornákat bámul. Van azért némi egészséges sznobizmus az angolokban, mert a British Airways gépek mind a hipermodern, vadonatúj 5-ös terminál körül sorakoznak, más társaság gépét nem is látni itt. Amikor kiszállunk, a reptér alkalmazásában lévő cég tolókocsija vár. A néni, aki tolni fog, először megpróbál rádumálni, hogy a „tubus” emelkedő részének tetejéig sétáljak el, és csak utána üljek be. Ezt meghallja a reptér egyik alkalmazottja, és jól letolja a nőt. Az visszakozik és engedelmesen feltol az emelkedőn. Nekem kicsit ég az arcom.
A csomagjaink elsőként jönnek ki a szalagon, köztük a „saját” tolószékem. Átülök, elbúcsúzunk a hölgytől és taxit keresünk.
Hamar meg is találjuk a katonás sorban várakozó cab-eket. Mind tökéletesen egyforma típusú, kivéve pont a sor elején állót, ami kicsit régebbinek tűnik. Biztosra akarunk menni, inkább a sorban utána következőt választjuk, hátha a réginek rossz a rugózása… A szabálytisztelő angol sofőr képtelen napirendre térni éktelen pimaszságunk fölött, számára a tolószékem és a pocakom együttes látványa nem elegendő mentség. A vicc az egészben, hogy a méltatlankodó sofőr nem az „átlépett”, hanem a választott taxi vezetője. Kicsit bonyolult a cím, így a sofőrnek megmutatjuk a kinyomtatott e-mailben. (E. számtalan magyarázó e-mailt küldött nekünk, hogy biztosan eligazodjunk mind a szállásra menet, mind az ott-töltött időben, mind az orvosokkal való párbeszédben). Ha már E-nél és a szállásnál tartok, ezt is Ő intézte nekünk, egy kinti (de szintén magyar) kolléganője lakik a garzonban, aki ez idő alatt épp Magyarországon tartózkodik, így üres a lakás)
Elindul a taxi, mi B-vel még mindig az angol mentalitás ezen kiütköző megnyilvánulásán mulatozunk. Aztán elcsendesedünk, mert a bácsi elég gyorsan hajt, mi meg pont a hátsó kerék fölött ülünk. Én az úthibákat figyelem mereven, hogy a kellő pillanatban magamat megemelve csillapíthassam a zöttyenést, B pedig a lábával tartja az összehajtott tolószéket, hogy ne boruljon ránk (az angol taxikban az utastér úgy van kialakítva, hogy a hátsó, fix ülés előtt egy nagy tér van (tolószéknek vagy babakocsinak), az elülső üléshez opcionálisan lehajtható ülések vannak rögzítve, ha kettőnél többen utaznának a kocsiban) Eközben sofőrünk élvezettel dúdolgat és dobol a kezével Mozart C-dúr „Jupiter” szonettjére vagy mittudomén. A pocak nem díjazza a helyzetet, kicsit feszülget én meg rémeket látok, hogy a taxiban fogjuk elbukni a nehezen összejött missziót.
De aztán szerencsésen megérkezünk a szállásunkra. A garzon a kórház területén található, egy garzonházban, amit kifejezetten az itt dolgozó vidéki/külföldi orvosoknak tartanak fönt. Több ilyen garzonház is van egymás mellett, mi a Clement Danes House-ban fogunk lakni. A kis lakás nagyon barátságos és jó elrendezésű. Mindössze 25nm lehet, de nem kelt szűkös érzetet. Jó helyen vannak a falak, világos színek, barátságos anyagok. Én rögtön le is heveredek, B pedig elindul a kórházba, hogy jelentse: megérkeztünk, ittvagyunk és hogy elkezdje az adminisztrációs szakaszt.
A lakásban is találunk E-től még egy utolsó kis jegyzetet: hol van kisbolt, hol van nagyobb, stb. Mindenre gondol!
Sőt, E segítségről is gondoskodik nekünk a férjével kint élő szintén orvos A. személyében. Egy emelettel laknak alattunk.
B hamar visszaér, a kórháziakat nem nagyon érdekelték a papírjaim, csak az EU kártyát akarták nagyon látni. Ez nincs nálunk, hiszen a lehetőség, hogy kiutazzunk, hétvégén adódott, az iroda zárva volt. Apósom ment oda nyitásra, ahol soron kívül kiállították a kártyát, az adminisztrálás idején már csak a kártya másolatának faxolása volt hátra. Ezzel is megelégedtek.
Berendezkedünk, készülünk a holnapra, eszegetünk. Hoztuk a notebookot, amin van pár film, úgyhogy időmúlatás gyanánt filmet nézünk. A Top Secret ötödszörre is vicces, az első negyed órában annyira vinnyogok a röhögéstől, hogy bekeményedik a hasam. Megállapodunk, hogy még egy ilyen és inkább kikapcsoljuk a filmet. De aztán nem keményedek többször.
Már pizsamában vagyunk, mikor A telefonál, hogy jöhet –e még hozzánk, hogy összeismerkedjünk és megbeszéljük a holnapi napot. Természetesen igent mondunk, nem is normális, hogy fél tízkor aludni térjünk. A. rögtön első látásra szimpatikus. Hoz nekünk enni- és innivalót – Ő is egy gondoskodó jellem, mint E.
Éjjel egész jól alszom, a Bricanylokat B adagolja félálomban. Az egyik alkalommal az alkoholos spray-vel kettőt fúj a karomra, utána a flakont a szemem elé tartva utánozza a sziszegő hangot. Ezek után alig tudja beadni a szurit, mert rázkódom a röhögéstől. Ezekért a poénjaiért (is) imádom, ezek engem napokig feltöltenek, többször eszembe jutnak és olyankor újra és újra képes vagyok percekig röhögni rajtuk.
Mindkét éjjeli szuri után korogni kezd a gyomrom, és mivel reggelit már nem akarok enni, hátha ez a beavatkozás is megkívánja az éhgyomrot, biztos ami biztos: 1-kor és 5-kor is leküldök egy-egy pohár tejet egy-egy croissant kíséretében.
