Hirtelen, erős fényre riadok fel. Megérkezett a fél nyolcas vizit. Kérdezik, hogy vagyok, mi a helyzet a görcsökkel. Mondom, hogy azok teljesen elmúltak. Bólogatnak, hogy az jó, és mennek a szomszéd ágyhoz. Az iker-iker transzfúzióról nem esik szó.
Fél kilencre megérkezik B. Pár mondat után feltűnik, hogy valami megváltozott.
Kérdezem, hogy mi történt. Kiderül: E bogarat ültetett a fülébe, úgyhogy éjszaka tanulmányozta az átküldött anyagot, és szerinte talán mégis érdemes lenne valahogy kimennünk, a százalékok bíztatónak tűnnek. Én még mindig képtelenségnek tartom az egészet, de B-nek beindul a gépezete, máris kapcsolatot keres az angliai katonai attasé személyében (B családja hagyományosan katonacsalád) Nehézkesen, szuszogva öltözöm, készülődöm. Ezalatt B-nek befut egy telefonhívása. A bátyja az, aki elmeséli, hogy egy ismerősüknél itt Magyarországon az egyik baba szívébe való kálium befecskendezésével redukálták egyes terhességre az ikerterhességet és a másik babát gond nélkül, terminusig kihordták. B kéri a bátyját, hogy nézzen utána jobban a dolognak, szerezze meg az illető telefonszámát, vagy azt, hogy ki és melyik kórházban csinálta a beavatkozást.
Benéz Dr.S.G. is, hogy lássa, hogy vagyok. Kéri, hogy a vizsgálat után feltétlenül jelentkezzünk.
Elindulunk a géndiagnosztikai centrumba. Útközben telefonál B bátyja, az ismerős azóta kiköltözött külföldre és az új elérhetőségét nem ismeri, de az ismerős barátnőjével sikerült beszélni, s ami még fontosabb: megtudni, hogy ki és hol csinálta a beavatkozást. Ezzel az információval felszerelkezve érkezünk meg Dr.H.K-hoz, aki elborzad a hasam méretén. Ő csinálta a 18 hetes genetikai ultrahangot is, így van összehasonlítási alapja, hogy azóta mennyit nőtt, illetve gondolom, látott már elég sok 20 hetes ikerterhes kismamát ahhoz, hogy meg tudja ítélni, mi számít túl nagy pocaknak. Itt nem kell hanyatt feküdnöm és kinyújtanom a lábam. Felemelik az ágy felső részét, hogy félig ülő helyzetben lehessek és a lábamat is felhúzva tarthatom. Mindent megtesznek, hogy viszonylag kényelmesen helyezkedjek el a vizsgálat idejére. Sajnos a vizsgálat megerősíti a diagnózist az iker-iker transzfúzióval kapcsolatban. Dr.H.K. még a problémát okozó eret is megtalálja. Leméregeti a babákat és egyesével vizsgálja az áramlási viszonyokat. Egyelőre nincs túl nagy eltérés a babák méretét illetően és a beszorult kisebbet sem találja oxigénhiányosnak. Mindezen túl viszont megjegyzi, hogy a magzatvíz mennyisége rettenetesen sok a recipiens baba körül, és hogy a transzfúzió kialakulása és fejlődése nagyon gyors (két héttel ezelőtt még minden teljesen rendben volt). Tekintve, hogy nagyon korán is van még (a terhesség korát tekintve), mindezeket összevéve ő semmi jót nem jósol a továbbiakra. A magzatvíz csapolása nagyon kevés időre adna megoldást, újra és újra el kéne végezni. Mivel annak is van 10% vetélési kockázata, tíz héten keresztül biztosan nem lehetne tartani a terhességet (addigra jutnánk el odáig, hogy a babáknak esélyük lenne idekint túlélniük és egészségesen fejlődniük). Mivel szerinte jelen állapotomban biztosan nem ülhetek repülőre, megemlítjük Neki a káliumos történetet. Ismeri a megoldást, de szerinte nagyon rosszak az esélyeink arra, hogy a másik baba túlélje a beavatkozást, szinte biztos, hogy az elvérezne. Maximum 40%-ot ad arra, hogy sikerüljön ez a dolog. Meggyőzzük, hogy nekünk a 40% is több, mint a semmi, hiszen mostantól az alaphelyzet az, hogy lényegében elvesztettük a babákat. Ha van bármi esély, hogy egy megmaradjon, akkor azt a lehetőséget mi megragadnánk. Megegyezünk, hogy kedden a kórházban megpróbálja nekünk a káliumos befecskendezést.
Egészen bizakodó hangulatban indulunk vissza a kórházba. A 40% nem is tűnik olyan kevésnek. Az angliai utazást ismét elvetjük, sokára van az a másfél hét, még ha Dr.H.K. kedden le is csapolna a magzatvízből, akkor is addigra újra visszaszaporodna olyan mértékben, hogy ne tudjak repülőre ülni, plusz az utazás kockázata, stb., ugyanott lennénk, mint itthon a 40%-kal, csak ez hamarabb megvan és jóval kevesebb tortúra, szervezés, stb.
Visszaérve B felhívja E-t, hogy tájékoztassa a fejleményekről és hogy ezek fényében hogyan döntöttünk.
B hazamegy Majához, én pedig megint szigorúan fekszem, nehogy megrepedjen keddig a burok.
Estefelé B felhív. Elmeséli, hogy E odakint „beindult” és személyesen beszélt az eljárást végző orvossal, beszámolt neki az esetünkről. Állítólag a kintiek teljesen kiakadtak és elszörnyedtek, hogy nehogy megpróbáljuk a kálium befecskendezést, mert azzal biztosan megöljük mindkét magzatot. Inkább szorítanak nekünk helyet az operációs naptárban és már kedden fogadnának.
Először fel sem fogom és visszakérdezek, hogy „most kedden”? Azaz három nap múlva??? Az is kiderül, hogy az e-mailben átküldött tanulmány néhány évvel korábbi adatokkal dolgozott, és a jelenlegi esélyek már jobbak. Az orvos személyesen azt mondta, hogy a rádiófrekvenciás ablálással történő redukció után a másik baba túlélési esélye 90% fölötti! Nem is nagyon tudok mit mondani, a felkínált lehetőség nagyobb perspektívát tár elénk, mint amiről valaha is álmodhattunk volna. B le is ránt hamar a földre, hiszen ahhoz, hogy mindez valósággá válhasson, lehetőséget kell keresnünk arra, hogy valaki holnap (aranyvasárnap!!!) s.o.s. lecsapolja a magzatvizet, mert jelen állapotomban nem vagyok szállítható. Ambivalens érzések kavarognak bennem, egyrészt repesek az örömtől, hogy talán mégis történik valami csoda, másrészt rettegek, mert a feltétel teljesítése lehetetlennek tűnik, és ha ezen a ponton bukunk el, akkor az rosszabb, mint ha a tegnapi belenyugvó állapotunkban, a saját döntésünk alapján veszítjük el a terhességet. Nem vitás: elhúzták előttünk a mézesmadzagot.
B őrült szervezkedésbe kezd és minden lehetséges kapcsolatát kiaknázva próbál helyet, időpontot és elsősorban orvost keresni az amnionredukcióhoz. Első gondolatunk természetesen Dr.H.K., de sem mi, sem a fejleményekről tájékoztatott Dr.S.G. nem tudja Őt elérni.
Nem tudok magammal mit kezdeni, zakatolnak a fejemben a hallottak, de én nem tehetek semmit, tétlenül forgolódom az ágyban és minden telefoncsörrenésre majd’ kiugrik a szivem a helyéről.
Időközben megint begörcsöl a jobb combom fölött, ahol csütörtök este. Erősen markolászom az ágyvéget és alaposan leizzadok.
Nem tudom, mennyi az idő, amikor újra B hív. Sikerült elérni Dr.H.K-t, szegény épp egy esküvőn volt… Vállalja a beavatkozást holnap!!!!! Majdnem elsírom magam, nem hiszem el, hogy mindez megtörténhet/megtörténik velünk. A szürrealitásból lassan kézzel fogható realitás bontakozik ki. B lázasan nekifog az utazás szervezéséhez, rám pedig tonnás súllyal nehezedik a felelősség, hogy mostantól rajtam is sok minden múlik. Valahogy egyben kell maradnom holnap délutánig és alá kell vetnem magam egy olyan beavatkozásnak, amitől előre félek, mert nem bírom a fájdalmat.
Mindegy, a csapolással egyelőre nem törődöm, az egybenmaradásra koncentrálok. Kétely és erős aggodalom fog el, mert már a levegővétel is nagyon nehéz. Minden alkalommal, mikor felkelek (csak vécére!), rettegek, hogy esetleg pont akkor önt el a magzatvíz.
Természetesen nem alszom az éjjel. Egyrészt az ideg, másrészt pedig már nem találok kényelmes fekvőpozíciót magamnak. Álmatlanságomban azon gondolkodom, mennyi ember elhivatottsága, önzetlensége és segítő szándéka irányul most ránk, és mérhetetlen hálát érzek.
