Hatkor hozzák az antibiotikumot és vérnyomást mérnek, fél nyolckor vizit, nyolckor megint Bricanyl, fél kilenckor vérvétel és kérnek vizeletet is. Pihenjen csak, anyuka….
Dr.S.G. bejön hozzám reggel, de már nem tud levinni ultrahangra, mert egy szülés miatt kicsúszott az időből. Uh azért lesz, majd szólnak a nővérek, hogy mikor mehetek, de Ő már nem tud velem jönni. Kérdezősködik a görcsök felől, mondom, hogy éjszaka lényegében elmúltak, csak néhány, egymást szorosan követő pici összehúzódásból álló sorozat volt.
Nem tudom, hány óra van, amikor szólnak, hogy menjek az ultrahangba. Kezembe adják a kis mappámat, nekem kell elgyalogolni odáig.
Reumás csigát megszégyenítő tempóban robogok a vizsgáló felé egy másik épületrészbe, a negyedikről a félemeletre, de legalább van lift. A vizsgáló előtt kb. 10 percet ácsorgok, mire bejutok. Van bennem némi drukk, mert mindig van az emberben a vizsgálatok előtt, de bízom abban, hogy minden oké odabent, hiszen két hete, a 18 hetes ultrahangon minden tökéletesnek mutatkozott.
Hanyatt kell feküdnöm, kinyújtott lábbal, ami elég kényelmetlen póz ekkora hassal. De egy pár perces vizsgálatot kibírok, pláne ha közben nézhetem a babákat, ahogy ficánkolnak. Egy-két perccel a vizsgálat kezdete után már látom, hogy valami nagyon nincs rendben: az egyik baba úszkál a tengernyi magzatvízben, a másikat viszont alig látni, mert annyira a pocak felszínéhez tapad, egész a vizsgálófej alatt van, fáj is, ahogy húzogatja a szonográfus a vizsgálófejet azon a területen. A kis beszorult nem is mozog egyáltalán. A hölgy sokáig nézeget, méreget ezt-azt, odahívja az asszisztenst és a száját a kezével eltakarva sutyorog neki valamit, miközben mereven bámulják a képernyőt. Én közben a hanyattfekvéstől és a látványtól megint rosszul leszek, ablakot nyittatok és kérem, hogy minél gyorsabban fejezzék be a vizsgálatot mert különben el fogok ájulni. Egy A4-es lapra kézzel írt leletet kapok, amelyben leírják a magzatvíz mennyiséggel kapcsolatos anomáliát, de azért odaírják, hogy az elválasztó burok megléte nem igazolható (de ha nincs elválasztás, vajon hogy tud egyenlőtlenül eloszlani a magzatvíz???). A szabadon úszkáló (A) magzat méretei jók, a beszorulté (B) kisebbek az átlagosnál, főleg a koponyaátmérője. A rosszullétem miatt azt mondják, ne induljak el egyedül, hanem várjak meg valakit az osztályról. Kint leülök, várok, hogy valaki értem jöjjön, aztán rájövök, hogy úgy gondolták: várjam meg az utánam következő kismamát és együtt menjünk vissza.
Szeretném felhívni B-t, de sokan vannak, tudom, hogy itt mindenki unatkozik várakozás közben, hát nem lenne jobb dolguk, mint hogy az én telefonhívásomat kagylózzák, így lemondok a dologról. Még nem is fogom fel igazán az egészet.
Jön az ominózus kismama, kedélyesen eltársalgunk fölfelé, mintha minden rendben volna. Fent a folyosóról hívom B-t, ekkor tör rám a sírás, alig tudom elmondani, mi a helyzet. Már megint, megint a probléma, a komplikáció, bennünket mindig megtalálnak ezek. Megbeszéljük, hogy próbáljuk mindketten hívni Dr.S.G-t, B pedig már épp indult be hozzám Majával, mikor hívtam, vásárolni így már nem mennek, hanem jönne egyenesen be. Dr.S.G. épp nem veszi fel a telefont. Átsétálok a belső folyosóra, a pult felé tartok, hogy ott szóljak, hogy próbálják nekem elérni a dokimat. Véletlenül épp előttem suhan keresztül, de túl lassú vagyok, hogy utolérjem. Szerencsére pont visszajön, mire a pulthoz érek. Mikor szembe kerülünk, megint rám tör a sírás és csak annyit tudok kinyögni, hogy „megvolt az ultrahang, nagyon rossz lett”. Leültet a pult mögé, elolvassa a leletet és beszélgetni kezdünk. Csöndesen és nyugodt hangnemben beszél, hogy én is megnyugodjak, de most nem bújkál az arcán az az általános vidámság és optimizmus, ami egyébként szokott. Az okokról beszélünk, én fertőzésre tippelek, de Ő felvilágosít hogy ez sajnos iker-iker transzfúzió, azaz a két baba vérkeringése a fejlődés során összekapcsolódott, és az egyikük donorként működik: a szíve a másik babába is pumpál vért. Emiatt neki kevesebb tápanyag jut, nem, vagy csak keveset pisil, így lassan elfogy a magzatvize. A recipiens sem jár sokkal jobban: a többlet vér megterheli a szívét, a veséjét, a húgyhólyagját. Rengeteget pisil, ezért van olyan sok magzatvize, és ez folyamatosan és viszonylag gyorsan szaporodik is. Mielőtt a megoldási lehetőségeket vázolná, telefonon beszél a szonográfus-guru Dr.H.K-val, hogy véleményt és tanácsot kérjen. Miközben telefonál, bennem kigyullad a megvilágosodás fénye: ezért nőtt olyan gyorsan a hasam az utóbbi egy hétben, hogy az utóbbi napokban rendszeres programmá vált, hogy B-vel borzadunk a méretén, és ezért éreztem olyan kellemetlen, furcsa fájdalmat a pocak bal felső részén: szegény donor magzat oda van préselődve és a csontos kis könyöke, feje, térde „szúrja” a bőrömet.
A telefon után Dr.S.G. vázolja a lehetőségeket. Első lehetőség: nem csinálunk semmit. Egyetértünk abban, hogy esetemben ez biztosan nem lehet megoldás, mert olyan korán és gyorsan alakult ki a probléma, hogy a további romlás is hasonló gyorsasággal várható. Második lehetőség: magzatvíz lecsapolás, hogy csökkenjen a B babára és a méhemre gyakorolt nyomás, emellett át lehet szúrni a két babát elválasztó burkot is, hogy a újratelítődéskor a folyadék egyenlő mértékben oszoljon el. Harmadik lehetőség: lézerrel elégetni a probléma okát: az összekötő eret, így megszüntetve a transzfúziót. Negyedik lehetőség: egy kis csipesszel (klip) lezárni az egyik baba köldökzsinórját, így lekapcsolva őt az anyai és a testvér keringéséről. Ez azonban természetesen az ő életébe kerül. Ötödik lehetőség: a terhesség megszakítása. Hamar rájövök, hogy a második megoldás csak a tüneteket kezeli, a csapolás után a transzfúzió megmarad, tehát a magzatvíz ugyanolyan gyorsasággal megint ki fog termelődni, és a donor babának ugyan helye lesz, de továbbra is „éhezik” majd, a recipiens szervei pedig továbbra is meg lesznek terhelve a többletvérrel. Az ötödik lehetőséget kapásból elvetem, marad a harmadik és negyedik. Sajnos azonban Dr.S.G. kiábrándít: ezek a lehetőségek léteznek ugyan, de földrajzilag legközelebb csak Angliában végzik, Magyarországon senki nem csinálja. Visszatérek a második lehetőséghez. Esélyekről puhatolózom, de nem kapok jó híreket: nagyon az elején vagyunk még, a csapolással (illetve a szükségszerűen sorozatosan ismételt csapolással) annyi hetet, amennyi nekünk szükséges a biztonságos szülés idejének eléréséig, nem valószínű, hogy ki lehet így húzni. Érzem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, itt jó megoldás nincs, illetve a számomra leginkább elfogadható harmadik, negyedik verzió itthon elérhetetlen (magyarul vehetem úgy, hogy nem létezik). Az elkeseredés mellett dühöt érzek.
Dr.S.G. javasolja, hogy a döntéssel mindenképp várjuk meg Dr.H.K-t, hogy ő is megnézzen ultrahanggal és biztos legyen a diagnózis. Ő kedden lesz legközelebb a kórházban.
Megsemmisülten vánszorgok vissza a kórterembe, ismét kísért a múlt: ha én terhesen kórházba kerülök, abból jó nem sülhet ki. Várom, hogy B megérkezzen.
Megérkeznek, Maja betrappol a kis csizmájával, és pár percre elfelejtem, el kell felejtenem az eseményeket. Bábozunk és nevetgélünk, közben szokása szerint kérdez, kérdez és kérdez, okosat és értelmetlent vegyesen, ömlesztve, fáradhatatlanul.
Aztán csak vissza kell térni a rideg valóságba, telefonon szervezünk egy konzultációt Dr.S.G-vel, újra végigmegyünk a lehetőségeken, immáron B jelenlétében. Mi B-vel már eléggé úgy állunk hozzá, hogy marad az ötödik verzió, a doki még próbál minket visszatartani, hogy legalább a keddet várjuk meg, amíg Dr.H.K. is megnéz. A dokit végül dolgára engedjük, bár egyáltalán nem mutatja, hogy sietne, a figyelmét teljes mértékben nekünk szenteli, és búcsúzáskor is szól, hogy bármikor bármi van, hívhatjuk telefonon.
B-vel beszélgetünk a folyósón, bár ezek már csak olyan „ugye, Te is így gondolod – Igen” típusú párbeszédek, mindketten egyre gondolunk: nem tudjuk még egyszer végigcsinálni, amit januárban: küzdeni és foggal-körömmel harcolni, kapaszkodni mindig az utolsó fűszálba is és végül veszíteni. Másnak talán kegyetlenségnek tűnhet ilyen „könnyen” dönteni a terhesség megszakítása mellett, de mi már tudjuk, mi vár az „ellenkező oldalon”, képessé váltunk az érzelmi önzésre, hogy belássuk, eleve vesztes háborúban nem érdemes tovább véreztetni magunkat. A veszteség fájdalma így is, úgy is a miénk lesz, nem hiányoznak mellé a küzdelmek traumái, továbbá arra is gondolnunk kell, hogy Majának mi a legjobb. Ha a befejezés mellett döntünk, akár már együtt karácsonyozhatunk és tavasszal újra újrakezdhetjük.
Felhívom Á. barátnőmet is, hogy ebbéli döntésemben megerősítsen. Nincs szerencsém. Bár elfogadja, ha így döntünk, Neki is az a véleménye, hogy várjuk meg a keddet a végleges állásfoglalással.
B és Maja hazamennek, a délután a feladás jegyében telik, már nem fekszem olyan szigorúan, ebédelni és vacsorázni kimegyek a pult melletti étkezőbe, és egyébként is többet üldögélek a folyosón. Néha könnyebb is ülő helyzetben, a pocak érezhetően gyorsan nő.
B felhív, hogy beszélt az épp Angliában dolgozó barátnőjével, Dr. B.E.-vel (a továbbiakban csak E). E nem olyan megértő a döntésünkkel kapcsolatban, mint Á (talán mert a januári események idején még nem tartottuk olyan szorosan a kapcsolatot), nem akarja, hogy „csak így” feladjuk. Valamennyit Ő is hallott a dokim által említett, Magyarországon nem elérhető lehetőségekről, kéri, hogy mindenképp várjunk, amíg ezeknek utánajár, de Ő úgy tudja, hogy Angliában rutinbeavatkozásnak számítanak a nálunk elérhetetlen lehetőségek.
Szünet.
Újabb telefon, B-től: Dr.S.G. intézett nekünk egy korábbi vizsgálati lehetőséget Dr.H.K-nál, hogy ne kelljen keddig várnunk a diagnózis megerősítésével. Holnap tízre megyünk az Istenhegyi Géndiagnosztikai Centrumba.
Szünet.
Telefon, megint B: E megerősítette, hogy léteznek Angliában a lézeres, illetve az egyik baba terminálásával járó kezelések, sőt, épp azon a klinikán, ahol ő dolgozik, vállalnak ilyesmit. A klip már elavultnak számít, helyette rádiófrekvenciás eljárást alkalmaznak, aminek kisebb a kockázata. Átküldött mindezekről egy pár oldalas anyagot is e-mailben. Karácsony előtt már nem tudnának fogadni odakint, csak másfél hét múlva.
Anglia és a másfél hét messze van. A szervezés beláthatatlanul bonyolultnak tűnik, az egész olyan szürreális, hogy mi oda kiutazzunk. Maga az utazás is kockázatokat rejt magában, jelen állapotomban talán nem is engednek fel a repülőre.
Este váltunk még egy sms-t: mindketten könnyebbnek és észszerűbbnek látjuk belenyugodni abba, hogy ismét kudarcba fullad a várandósság.
Éjszaka jól alszom, elájulok, mint akit fejbevertek, az éjféli és a négyórási szúrásra épp csak felriadok és már vissza is zuhanok az álmomba.
