Nos, azt hiszem, nem áltatom tovább magamat és a tisztelt olvasóközönséget azzal, hogy hamarosan elkészül Samu születésének története. Ha egyszer eljutok odáig, hogy megírjam, majd visszamenőleg beillesztem.
Azóta eltelt két hónap, Samu köszöni szépen, jól van, rendületlenül hízik, és lassan az értelmi fejlődés jeleit is kezdi mutatni.
kiszállás! Így jöttünk be csütörtök kora reggel a kórházba, 5 perces fájásokkal, vérzéssel, egy ujjnyi méhszájjal. De aztán megállították még a dolgot (újra, már nem is tudom, hányadszor....).
képek Samuról! Ma B. kicsit gyakorlatozott rajtunk újkeletű ultrahangos vizsgálati tudását próbálgatva. Határozott fejlődés mutatkozott a terhesség elején tanúsított teljesítményéhez képest. Hiába, a szonográfusi munka is külön szakma, amit tanulni kell!
Nem egyenlő harminchattal… Ez a két számocska azt hivatott jelezni, hogy hány hét és hány nap telt el a terhesség kezdete óta. A magamfajta sokat próbált kismamák számára ez a két szám olyan roppant jelentőséggel bír, hogy már zavarba is jövünk, ha azt kérdezik tőlünk: hányadik hónapban is vagy? Hát, öööö, izé… Azt hiszem, most kezdem a nyolcadikat.
Az utolsó bejegyzésem óta pedig már eltelt 8+1, s „a hosszú hallgatásért elnézéstek kérem”, hogy egy régi kedvenc blogom címét idézzem.
Íme egy pótlólagos krónikája ennek a bejegyzésmentes időszaknak:
...adunk az élvezeteknek is. A mai napra kértünk egy időpontot 4D babamozira az Istenhegyi Géndiagnosztikán. Azért Dr. H.K. személyéhez most is ragaszkodtunk, egyrészt mert Neki nem kell magyaráznunk, hogy ne rémüljön meg, ha lát valami mást is az élő mazaton kívül, másrészt aki annyira zsonglőre az uh fejnek, mint Ő, az biztosan szép fotókat tud nekünk csinálni.
Enyhén szorongok, amíg B Dr. Rudas Gáborral beszél. Ő elemzte a képeinket.
Eljött az előírt MR vizsgálat napja. Ennek a vizsgálatnak az elvégzése "kötelező" a beavatkozás után 3-4 héttel. Fő célja, hogy kiderítse, lett -e agyvérzése a megmaradt babának, illetve hogy az agy szabályosan fejlődik -e, jó -e a szerkezete, nincs -e ödéma, kamratágulat vagy egyéb rendellenesség.
Ma megejtjük a második találkozást Dr. Hajdú Júliánál.
Ma Dr.H.K. ellenőrzi a baba állapotát. Most találkozunk először az amnionredukció óta. Vizsgálat közben az eljárás technikai aspektusáról kérdezősködik.
Dr. Hajdú Júlia fogad minket a SOTE I-en, hogy megnézze a baba szívét és koponyáját (pontosabban annak tartalmát). Még Angliában megállapítottak egy kisebb szívbillentyű hibát, amit elméletileg a recipiens-létből fakadó plusz terhelés okoz, és az ottani orvos azt jósolta, hogy ez magától vissza fog fejlődni.
Sokaknak tartozunk hálával és köszönettel, a sorrenddel nem szeretnék rangsorolni, mert bármelyik „láncszem” hiánya kudarcra ítélte volna az egész akciót. Legyen tehát „in order of appearance”.
Köszönöm az orvosomnak, Dr. Spánik Gábornak a terhességem legjobb értelemben vett gondozását, hogy mindig odafigyel a részletekre is, hogy bármely időpontban rendelkezésünkre áll telefonon és személyesen, és mindezt soha nem kelletlenül, hanem nagy odaadással, kedvesen. Azért, hogy megemlítette a transzfúzió megoldásának olyan lehetőségét is, amely itthon nem is elérhető, és ezzel ötletet adott nekünk, merre indulhatunk. Hogy végig támogatta, segítette, ahogy tudta és őszinte érdeklődéssel kísérte végig a mi nagy kalandunkat.
Köszönjük Dr. Bodrogi Eszternek, hogy utánajárt az angliai lehetőségeknek, hogy nem hagyta, hogy eltántorodjunk a kiutazástól, hogy felvette a kapcsolatot a kinti orvoscsapattal és kijárta, hogy hamarabb fogadjanak minket. Köszönjük, hogy minden tőle telhetőt megszervezett, hogy odakint csak a beavatkozással kelljen foglalkoznunk: szállást, emberi támogatást, eligazító sorokat.
Nagy hálával tartozunk Dr. Hajdú Krisztinának, aki szakértő diagnózisával és véleményével segítette döntéseinket és leginkább azért, hogy aranyvasárnap vállalta a soron kívüli amnionredukciót, magánéletét háttérbe szorítva. Mindezt Dr. Spánik Gáborhoz hasonlóan minden kelletlenség nélkül, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Nem az. Köszönjük!
Hasonlóképp hálával tartozunk Dr. Bátorfii Józsefnek, aki azon a bizonyos vasárnap délutánon szintén a mi ügyünket szolgálta.
Köszönjük Dr. Cserbák Annának, hogy rendelkezésünkre bocsájtotta a lakását.
Köszönöm Apósomnak, hogy bármikor ugrott, ha szükség volt rá, intézkedett helyettünk, gondozta a kutyáinkat a távollétünkben. Anyósomnak és Anyukámnak, hogy gondját viselték Majának a távollétem/-ünkben és hogy zokszó nélkül alkalmazkodtak szeszélyesen változó igényeinkhez.
Köszönjük Dr. Deierl Anikónak, hogy nagy odaadással és kedvességgel istápolt minket kintlétünk során.
Köszönjük az angliai orvosi teamnek: Dr. Sailesh Kumarnak, Dr. Gowrishankar Paramasivamnak és a Queen Charlotte and Chelsea Hospital Fetal Care osztályának minden többi dolgozójának a soron kívüli beavatkozás lehetőségét, a profizmust, a korrekt hozzáállást és a kedvességet.
És végül, de még véletlenül sem utolsó sorban szeretném megköszönni a férjemnek, B-nek, hogy a kórházba kerülésem kezdetétől állta a sarat, vitte a háztartást, ellátta és szerette helyettem is a lányunkat, közben a kutyákkal járó pluszfeladatok is Őt terhelték. Mindeközben engem is igyekezett mindennel ellátni a kórházban, minden nap behozta hozzám Maját. A probléma kiderülte után pedig fáradhatatlanul konzultált, véleményt és segítségeket kért, kapcsolatokat kutatott fel, igazgatta a kezében összefutó szálakat, szervezett, intézkedett, tartotta bennem a lelket, fogta a kezem minden értelemben.
B is rosszul alszik: négykor már együtt kóválygunk a lakásban.
Ötkor csomagolni kezdünk. Kényelmesen elkészülünk mindennel és háromnegyed hétkor kilépünk a lakásból.
B leadja a kulcsot A-nak, hétre megérkezik a taxi.
Az út a repülőtérre több mint egy óra, a sofőr úgy vezet, mint valami ámokfutó: gyorsan hajt, de közben csak hellyel-közzel maradunk a saját sávunkban. B-vel számolgatjuk a hátralévő perceket és reménykedünk, hogy épségben kijutunk a reptérre.
Hétkor B is felébred, együtt lézengünk, míg végre elindulhatunk a kórházba.
Én olyan jól vagyok, hogy simán bevállalok egy zuhanyt.
Sőt. Úgy volt, hogy délelőtt B elmegy kicsit a környékre sétálni, tőlünk egy köpésre van Európa legnagyobb bevásárlóközpontja (Westfield), megbeszéltük, hogy ha minden oké, vesz valamit a babának. Most felvetem, hogy ha a vizsgálaton minden rendben van, akár engem is eltolhatna a kerekesszékemben. B meglepetésemre nem ellenkezik.
Reményekkel és kis izgalommal telve indulunk a kórházba.
Odabent Dr.S.K. örömmel hallja, hogy éjszaka minden rendben volt: nem véreztem, nem görcsöltem. Megyünk a vizsgálóba.
Dübb-dübb, eljött az igazság pillanata.
Ismét Nagy Nap virrad fel, ez már az igazi, a végső Nagy Nap. Számomra már az is csodaszerű, hogy idáig eljutottuk.
Fél tízre kell mennünk a kórházba. Háromnegyed nyolckor elered az orrom vére, egy órát szorongatom, mire az utolsó pillanatra eláll a vérzés és felöltözhetek, elindulhatunk. A-val a kapunál találkozunk. Hármasban sétálunk a kórházig.
Fél hatkor ébredek. Pisilek, cicamosdok. Háromnegyedre megérkezik B. Tempósan pakoljuk a kórházban felgyülemlett holmit, szortírozva, hogy mi kell Angliába, mi nem, mi jön fel a repülő utasterébe velünk. Már épp indulunk, mikor eszembe jut, hogy nem fésülködtem meg. A fésűm valamelyik táskában, B már nem veszi elő. Oké, nem csak zsíros lesz a hajam, hanem kócos is. A nővértől megkapom az elbocsájtó Bricanylomat. A továbbiakra szóló adagok már be vannak tárazva B táskájába, egyet megpróbálunk majd felkönyörögni az utastérbe. Elindulunk a „remény országába”, és én megkezdem ideiglenes tolókocsis létemet.
Felvirrad a Nagy Nap (végre, azt hittem, már sosem lesz vége az éjszakának). Megkezdődhet a menetelésünk a cél felé, ami egyelőre nagyon távolinak tűnik, az odáig vezető út teli van buktatókkal.
Hirtelen, erős fényre riadok fel. Megérkezett a fél nyolcas vizit. Kérdezik, hogy vagyok, mi a helyzet a görcsökkel. Mondom, hogy azok teljesen elmúltak. Bólogatnak, hogy az jó, és mennek a szomszéd ágyhoz. Az iker-iker transzfúzióról nem esik szó.
Fél kilencre megérkezik B. Pár mondat után feltűnik, hogy valami megváltozott.
Hatkor hozzák az antibiotikumot és vérnyomást mérnek, fél nyolckor vizit, nyolckor megint Bricanyl, fél kilenckor vérvétel és kérnek vizeletet is. Pihenjen csak, anyuka….
Dr.S.G. bejön hozzám reggel, de már nem tud levinni ultrahangra, mert egy szülés miatt kicsúszott az időből. Uh azért lesz, majd szólnak a nővérek, hogy mikor mehetek, de Ő már nem tud velem jönni. Kérdezősködik a görcsök felől, mondom, hogy éjszaka lényegében elmúltak, csak néhány, egymást szorosan követő pici összehúzódásból álló sorozat volt.
Nem tudom, hány óra van, amikor szólnak, hogy menjek az ultrahangba. Kezembe adják a kis mappámat, nekem kell elgyalogolni odáig.
Ma délután fogorvoshoz megyünk. Végre betömik az augusztus óta gyökérkezelés alatt álló fogamat! A fogorvos utánra beszerveztünk egy „biztonság kedvéért” méhszájellenőrzést, mert az utóbbi napokban megint többet feszül, keményedik a pocak, annak ellenére, hogy egész nap fekszem és már 3g magnéziumot szedek naponta.
Ez a blog többes céllal íródott. Egyrészt ily módon is szeretnénk köszönetet mondani azoknak, akik segítettek nekünk. Másrészt a rokonok, barátok, ismerősök tájékoztatása végett. Harmadrészt pedig az utánunk következő sorstársak számára, hátha a történetünkkel segítséget nyújthatunk. Ez utóbbi miatt lettek az orvosi vonatkozások kicsit részletesebben kifejtve, mint amilyen mélységben az a rokonokat, barátokat, ismerősöket érdekelheti.
A történet kezdetén 20 hetes és 3 napos ikerterhes vagyok, egypetéjű ikrekkel, akik közös petezsákban, közös lepénnyel, de külön burokban fejlődnek.
Bizonyos események megértéséhez azt is szükséges tudni, hogy januárban elvesztettünk egy kétpetéjű ikerpárt a 24. terhességi héten, az ok bizonyosan soha nem derült ki, a legvalószínűbb, hogy CMV vagy egyéb fertőzés következtében.
.jpg)